Üdvözlök mindenkit :) Nem ígérem, hogy a bejegyzéseim tökéletes folytonosságról fognak tanúskodni, mert most is itt gőgicsél a kislányom és mint tudjuk, ez a gőgicsélés egy pillanat alatt átcsaphat követelésbe, amikor is ugrani kell...
Az elmúlt fél év gyorsan eltelt. Megszoktuk a harmadik családtagot, hozzá igazodva ettünk, aludtunk, fürödtünk, éltünk társadalmi életet, szórakoztunk, vásároltunk. Vittük mindenhová, hiszen a nagyszülők, rokonok távol élnek tőlünk, minket pedig Budapesthez köt a munkánk - mondhatnám, hogy a melegségünk és a barátaink is, de ez már ebben a formában nem igaz, hiszen az internet viszonylagossá tette az ugyanott-létet.
A személyes életemben az anyaság mellett újabb felfedezéseket is ejtettem. Megbarátkoztam a konyhával, mondhatni egészen domesztikálódtam a szó sztereotípiákkal terhelt értelmében. Tudok süteményt és húst sütni, sőt egyenesen "összedobni" valamit. A másik kellemes felfedezésem a filozófiához kapcsolódik: megint kicsit beleszerelmesedtem, sőt, még inkább, hiszen most a magam örömére foglalkozhatom vele, a vizsgák, a teljesítések és az okosság elvárása ;) nélkül. Kifejezetten élvezem, hogy népszerűsítő irományokon keresztül emlékeztetem magam tanulmányaimra, nagyon könnyed tevékenység. Ami még ezen a vonalon hiányzik, az egy kis logika és retorika, remélem, erre lesz majd egy kis időm, mielőtt visszaszippant a munka.
Ami ezt a blogot életre hívta, az az elkövetkező fél évre tervezett nagyszabású akcióm: feltett szándékom, hogy magamra kapva a gyereket, kihasználva a tenger időt és energiát, ami rendelkezésemre áll, a nyakamba veszem a várost és azt a lehető legnagyobb részletességgel feltérképezem. Ennek nagy részét a múzeumok végiglátogatása teszi majd ki - innen a blog neve is - , de remélem, hogy alkalmam nyílik egy-egy városnéző túrára is elmenni - ezt azonban inkább majd Ildikóval közösen: egyrészt kényelmesebb lenne együtt pesztrálni a gyereket, másrészt a város őt is nagyon érdekli.
A helytörtének szeretete adva van, amikor ideköltöztünk Budapestre, hétvégenként kocsiba vágtuk magunkat és végeláthatatlan kocsikázásba kezdtünk keresztül-kasul a városon. Nagyon érdekelnek bennünket szülőhelyeink, Makó és Horgos történetei is. Kifejezetten kedveljük az építészetet. De kanyarodjunk vissza a múzeumokhoz...
Nem vagyok nagy múzeumba járó ember. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy a Múzeumok Éjszakáján nekiveselkedjek egy múzeumlátogatási maratonnak, és utazásaim során (pedig rengeteg helyre volt szerencsém már eljutni) sem pazaroltam arra az időt, hogy ne a városban lófráljak, hanem egy képtárban aszalódjak. Meggyőződésem az is, hogy túl sok múzeum van és aránytalanul sok pénzt kapnak. Nem vagyok oda a régészeti ásatásokért sem azóta, hogy az M43-as nyomvonalának feltárására több, mint 800 millió forintot költöttek és egy vacak arany fibulát találtak (azaz egy csatot.... ennyi pénzért). Rettenetesen bosszantott, amikor augusztusban bevonultam a szülészetre, ahol nincs légkondi és a zajos látogatófolyosóra kell kinyitni a kórtermeket, hogy valami szellőzés legyen, eközben a szomszédos Szépművészeti múzeumban még az alagsori klotyókban is hőmérsékletet és páratartalmat mérnek. Bélyegezzenek populistának, olcsó érvelőnek, de ez akkor is vérforraló! Amíg a kórházakban nem tudják bekapcsolni a légkondit, mert túl sokat fogyaszt és nem jut rá, nekem ne hőmérőzzenek vacak fényképeket (fényképeket, plíz!) ugyanabból a kasszából.
Egyszóval úgy voltam vele, ha már az adómból ilyen öncélú intézményeket tartunk el ilyen nagy számban, legalább megnézem mindegyiket, hogy úgy mondjam "ha már ki van fizetve". Vannak persze olyanok, amelyeket már régóta meg akartam nézni, pl. a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és vannak, amelyeket sosem, pl. akármelyik képtár.
Nem vagyok különösebben képzett a művészetek terén, sokkal inkább le tud kötni egy régi használati tárgy, mint egy festmény, de talán még az is megtörténhet, hogy szembe jön velem a szép vagy a fenséges az utam során. Én mindenesetre szeretettel várom.
Ám ezzel az egésszel nem elsősorban ez a célom. Elsősorban meg akarom tanulni egy kisgyerekkel élni a várost, remélem, hogy ez az egész gyakorlat segít legyőzni a szociális fóbiáimat, az ellenérzésemet a nagyvárossal és a sok emberrel szemben. Blogra azért van szükség, hogy egyrészt leülepítse az élményeimet, másrészt motiváljon és nem utolsó sorban, hogy megtanuljam az önkifejezés ezen új formáját és megosszam az élményeimet is.
Kalandomra fel :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése